Azt vallja, az Elefánt igazán az utolsó két lemezen forrt ki, egészen addig maguknak is meglepő volt a zenekar sikere. Még mindig nagyon figyel arra, mihez adja a nevét, és továbbra is szigorú önmagával – Szendrői Csabát, az Elefánt szövegíró-énekesét, az induló előadói program egyik mentorát kérdeztük első verseskötetéről, kritikákról, meg persze arról, mire kapta fel a fejét mostanában.
Nekem a mentorkodás olyan dolognak tűnik, hogy sokszor nem azonnal, hanem utólag tudod csak megfogalmazni, hogy miben segített egy-egy tanács, megjegyzés, vagy bátorítás. Volt a pályád korábbi szakaszában olyan ember (vagy emberek), akiknél később jöttél rá, mennyit is segített(ek)?
Elég önfejű voltam mindig is, ráadásul annyira hirtelen és váratlan volt a zenekar beindulása, hogy gyakorlatilag reflexiók nélkül készült az első két lemez. Aztán már inkább kérdezgettem embereket – Závada Peti az első, aki eszembe jut, ő a mai napig fontos megítélője az épp aktuális szövegeimnek. A legtöbb esetben, ha valamilyen kritika elhangzott, elhangzott az ellenkezője is, szóval inkább emlékszem emberekre, akik hülyeségeket mondtak: például azt, hogy muszáj 4/4-es slágereket írni ahhoz, hogy befussunk.
Mi az első dolog, ami eszedbe az Elefánt eddigi útjából, amit bárcsak ne tett volna meg a zenekar? Olyan hiba, vagy tévút, amiből aztán sokat tanultatok?
Én az utolsó két lemezzel kezdeném az Elefánt karrierjét, mert az első kettő igazából a tanulásról szólt. Nem is feltétlenül szöveg szempontból, de azt hiszem ez valahol egy jobbik eset.
Az Elefánt pályája külső szemmel fokozatos építkezésnek tűnik (egyre több néző, egyre nagyobb ismertség). De érdekel, volt-e olyan pont, amikor nagyon észnél kellett lennetek, hogy ne legyetek túl türelmetlenek, és ne akarjatok túl sokat, túl korán? Mi segített neked /nektek ilyen nehezebb időszakban?
Folyamatosan észnél kell lennünk, hogy mikor, mihez és hol adjuk a nevünk. Mi nagyon sokszor mondtunk nemet eddig is, és ez így is lesz valószínűleg. És most itt megjelenésekre, pályázatokra, sok mindenre gondolok. A projekt tisztasága legalább annyira fontos, mint az, hogy azt csináljuk, amit szeretünk.
Jelent meg versesköteted (Mintha muszáj lenne) is nem olyan rég. Régóta kacérkodtál ezzel a tervvel, vagy kellett egy külső lökés ahhoz, hogy megmutasd ezt az éned is?
Nagyjából 16 éves korom óta írogatok. Igazából nagyon szerény kis termék az, hogy egy vékonyka kötetnyi versem átesett minden rostán és kikerülhetett. Annak örülök, hogy ebben a tekintetben szigorú voltam magammal mindig is: nem az volt a szempont, hogy minél hamarabb legyen kézzel fogható, amit írok. Szeretnék még több kötetet a jövőben, az írás nem tűnt el, talán csak lassabban és megfontoltabban dolgozom.
A kötet fogadtatásakor kaptál olyan visszajelzést, amivel például a zenakari lét során nem találkoztál?
A szövegek akár a versek. Egy a világ, csupán technikai különbség van. Sokszor kapom meg, hogy a versekből is felismerhető a hangom, ami talán a legjobb érzés. Mert ez nem ízlés kérdése, ez olyan valami, ami az évek folyamán kristályosodik. Már az én esetemben. Még ha magam sem tudnám megfogalmazni, hogy ez tulajdonképpen mit is jelent.
A mostani induló zenekaroknál neked van szembetűnő változás mondjuk akár az Elefánt indulásához képest? Van, amiben már nagyon másképp gondolkodik most egy induló előadó?
Amikor mi kezdtük, még mintha jelentősége lett volna a nem online médiumoknak is. Most már ez illúzió szintjén sincs. Cserébe sok önszerveződő fórum alakult ki az évek folyamán, fesztiválok, oldalak, csoportok, amelyek tudatosan keresik az új magyar produkciókat. Ha valaki otthon a négy fal között zenél csak, akkor is lehet sikeres. Persze ez azt is jelenti, hogy sokkal több csillag között kell erősebben világolni.
Az Elefántnál érezhetően mindig is fontos volt a „vizuális kíséret” is (klipek, borítók) a zene mellett, ebben a tekintetben láttál most itthon olyan előadót, aki ügyesen, izgalmasan nyúl vizuális elemekhez is?
A Dorota-nak láttam most egy új klipjét, ami izgalmas volt (Solar the Monk II.). De az Analog Balaton klipjeit is szeretem. A klipekben az utóbbi időben egyre erősebbek a futó projektek. A zenekarok tudják már, hogy nincs fontosabb reklám annál, amikor „látod” és hallod is a zenét.
Szövegírói szemmel látsz-e mostanában kiemelkedő teljesítményt dalszövegek terén itthon?
Csak a hiphop/rap szcénában. Gege, Dr. Monoton, Slow Village – őket mind csípom. Ja igen, és Szabó Benedek szövegeit is szeretem. A többi banda inkább vagy vicces (ami nekem annyira nem az érdekes kategória) vagy giccses, vagy olyan, amit már hallottam. Persze nem is ismerek mindenkit, meg ki is vagyok én. És hát én is csak gyúrogatom a klisé nélküliség felé magam. Nem könnyű feladat. Én is megkaptam már a saját savaim, nincs ezzel semmi baj.
Többféle pályázat, workshop segít itthon az előadóknak, de van olyan terület, téma, amire ha tehetnéd, azonnal kiírnál egy pályázatot? Úgy is feltehetem persze a kérdést, hogy miben látsz itthon még nagy hiányosságot a zenekarok építkezésében?
Nem látok nagy hiányosságot. Inkább az érezhető, hogy itthon a zenei szakmának még kell pár év, hogy úrrá legyen a rossz beidegződéseken, hogy döntéshozó pozíciókba kerüljenek olyan friss szakemberek, akik már a mostani projektekkel együtt nőttek fel. Meg kellenek persze projektek, amik utat törnek maguknak és nem magyarok vagy nem magyarok, hanem csak simán nagyon jók.
A Polytrip az idei mentorált zenekarod, miben tudsz a legtöbbet segíteni a zenekar tagjainak?
Azt hiszem, mint külső fül vagyok hasznos nekik. Féltem elvállalni ezt a feladatot, beszéltem is velük az elején, hogy biztos akarnak-e engem, mert nem én vagyok a legjobb menedzser, a szervezés sosem volt az erősségem. Leginkább abban tudok támasz lenni nekik, hogy megosztom az ismertségünk valamelyest velük, és így lehetőséget tudunk adni nekik a bemutatkozásra, akár közös koncertek során.
