Csalódások is kellettek ahhoz, hogy 2020-ban legjobbnak ígérkező évére készüljön a Nunki Bay Starship. Már leszűrték a tanulságokat az első lemezükből, és idén még nagyobb közönségre céloznak a többdimenziós agypoppal – ahogy saját stílusukat jellemzik. A zenekar énekes/hegedűsével, Tóth Dórival és dobosával, Huszár Ákossal beszélgettünk.
Többször úgy hivatkoztatok a Nunki Bay Starshipre, hogy kis túlzással véletlenen múlt, a zenekar megalakulása. Milyen véletleneknek kellett összejönnie?
Tóth Dóri: Nem voltam elég határozott zenekarvezető az elején, az biztos. Akkoriban, egy enyhe imposztor szindróma miatt azon kaptam magam, hogy én, aki zenesulik között bukdácsol, egyszer csak ott áll három elképesztően jó zenész mellett. Mit csinálok én itt? – gondoltam akkor. Nevetséges helyzetnek tűnt eleinte.
Ismertétek egymást korábbról, vagy teljesen véletlenszerű volt, hogy négyen egy helyen kötöttetek ki?
TD: Szilóval (Várnai Szilvia) együtt jártunk a Bartók konziba, később együtt is dolgoztunk a Kelet kávézóban. Matyit (Pesti Mátyás) pedig egy korábbi közös zenekarunkból ismertem még, és miután összefutottunk egy Zuboly koncerten, megbeszéltük, hogy két saját számomat elküldöm neki. Napokig nem reagált, én pedig sírtam Szilónak, hogy biztos azért nem válaszol, mert rosszak a dalok. Aztán kiderült, hogy mégis lát bennük fantáziát, de ez még két olyan dalkezdemény volt, amik inkább ötletmasszák voltak, nem konkrét dalok. Matyi hozta magával még Ákost dobosként, mert nekik is volt már korábban közös zenekaruk.
Mikor dőlt el, hogy ebből a próbálkozásból zenekar lesz?
TD: Nem nagyon kellett erről külön beszélgetnünk, mert az MRI című dal összerakásakor már mindannyian kimondatlanul is éreztük, hogy ez egy működőképes dolog, és van jövője.
Sokféle stílus keveredik a zenétekben, kezdetektől egyértelmű volt, hogy ez lesz az a hely, ahol minden ötlet elfér?
Huszár Ákos: Egy ponton szabadjára engedtük az ötleteinket. Szerintem mindannyiunknak ez az első olyan zenekara, ahol szerelemzenélés van. Mostanában viszont már arra koncentrálunk, hogy jobban összerántsuk, mederbe tereljük azt a sok dolgot, amit ez a négy ember összead.
TD: Az Outbreaker’s Lab tábor hasznos volt számunkra, mert ott a mentorunkkal, Sally-Anne Gross-szal (a zenészek mentális egészségének kutatója – a szerk.) sokat beszélgettünk arról, hogy a dalainkon belül nem győzi felkapni a fejét. Azt érezte, hogy pont azon a határvonalon táncolunk, ahol ez a rengeteg impulzus egy számban akár bosszantóvá is válhat. Azóta azon dolgozunk, hogy határozottabb irányt adjunk a számainknak.
Miért döntöttetek úgy, hogy a GrapefruitMoon kiadóhoz csatlakoztok?
HÁ: Tavaly egy kényszerű menedzsmentváltás volt a zenekar életében. A Mertez Managementnél voltunk, de ott annyira nem találtuk a számításunkat, és ők is inkább más profilú zenekarokat vittek, így végül közös megegyezéssel végül távoztunk onnan.
TD: Nagy szerencsénk volt, mert amikor menedzsert kerestünk, akkor minden szakmabeli ismerősünk azt mondta, hogy az összes menedzser teljesen foglalt, és nincs esélyünk. Végül kaptunk egy tippet Bánki Nikihez, akiről kiderült, hogy szereti is a Nunkit. Persze röhögtünk előtte azon, hogy azzal kellene felhívni, hogy ha megfordítom a nevének a kezdőbetűit, akkor az jön ki, hogy Nánki Biki. De szerencsére nem ezzel hívtam fel, úgyhogy nagy egymásra találás lett a dologból. Nagyon jó pillanatban érkezett meg az életünkbe az a fajta érzelmi támogatás, amit Niki és Domi ad – nagyon sokat jelent az a tudat, hogy hisznek abban, amit csinálunk.
A zenekari kommunikációtokon is érződik, hogy nem titkoljátok, hogy voltak a zenekar életében kudarcok, csalódások. Ez a fajta nyíltság tudatos?
TD: Ez belőlünk fakad, azt hiszem, és voltak azért nehéz pillanataink. A Merteztől 2 nappal a lemezbemutatónk után írtak ránk, hogy ez így nem fog menni tovább. A lemezbemutató rosszul sült el: 70 ember jött el 3 zenekarra, én Pesterzsébetről egy másik koncertemről rohantam át fél óra alatt a saját lemezbemutatómra, egyszerű nem tudtam jelen lenni azon a bulin – rossz élmény volt, na. De egyből megbeszéltük, hogy ki milyen feladatot vesz át, azon voltunk, hogy ne omoljon össze a zenekar. Közben mégis keveset beszéltünk ennek a törésnek a lelki részéről.
HÁ: A korábbi zenekarainkkal nem jutottunk el odáig, mint a Nunkival, így nem is volt opció, hogy ezt abbahagyjuk. Később pedig kielemeztük a történteket.
Az Induló pályázat kiválasztottjai közé sem elsőre kerültetek be, többször próbálkoztatok korábban, de emellett a Soundchecken és a Szimpla Lemming tehetségkutatóján is nyertetek. Ezek mind kellettek a zenekar fejlődéséhez?
TD: A Lemming programmal nyertük el az erdélyi turné lehetőségét. A Soundchecknek pedig egy klip mellett Beck Zoli támogatását is köszönhetjük. Utóbbi azért sokat adott: gondolj bele, milyen érzés, amikor egy kora délutáni koncert után a tinikori hősöd odajön hozzád, és azt mondja, hogy baromi jó, amit csináltok.
Egy zenekar életében amúgy is fontos, hogy ezeken a versenyeken kipróbálja magát. Persze, jó számokat kell írni, meg sokat próbálni, de azt érzem, hogy még mi sem használtuk ki eléggé, amit magunkba szívtunk az utóbbi években. Tudatosabb zenekari kommunikációval például lehet, hogy előrébb járnánk már. De az biztos, hogy bármilyen lehetőség jön szembe, jelentkezz, hallgasd meg, figyelj, mert valamit biztos leszűrhetsz belőle.
Hányadik próbálkozásra sikerült bejutnotok a Hangfoglaló Induló Programjába?
HÁ: Negyedjére jelentkeztünk.
TD: Én ezt úgy fogom fel, hogy ez a lehető legjobb pillanat arra, hogy ki tudjuk használni a pályázatot. Most jutott el a zenekar is olyan szintre, és most van hozzá olyan kapcsolati hálónk, hogy ezt a támogatást ügyesen használjuk.
Mi a tervetek erre az egy évre?
TD: Inkább 5 éves tervben gondolkodunk. Ezt is az Outbreaker’s Laben verték belénk. Onnan annyi gondolattal jöttünk haza, hogy a rákövetkező héten egy kilencórás zenekari találkozót tartottunk, ahol mindent átbeszéltünk, és lefektettük ennek az öt évnek a vázát. Nyilván ez a terv útközben változhat, de fontos, hogy egy-egy célkitűzés után lássuk a következő lépcsőfokot.
Az idei év végén jelentetnénk meg az új lemezünket, akkor tartanánk egy koncertet is. Nyáron pedig új live session videó kiadására készülünk. Jelenleg írjuk a számokat, áprilisig adtunk magunknak időt a dalszerzésre, utána ezerrel belevágunk a felvételekbe.
A lemezfelvételbe vontok be külső embert is?
HÁ: Az első lemezfelvételnél mindent a saját kezünkben tartottunk, most inkább változtatni akarunk a hangzásvilágon, és ehhez nem csak külső embert vonnánk be, de valószínűleg élőben, egyben vennénk fel a dalokat.
TD: Sokszor megkapjuk, hogy a nagylemez steril ahhoz az energiához képest, amit a koncerteken mutatunk – erre reagálnánk most a lemezzel is.
Beszéltünk arról, hogy sokféle stílus ötvöződik a zenétekben, ti belülről ezt hogyan írjátok le? Többször előjött esetetekben a neosoul, mintha legtöbbször ehhez a színtérhez sorolnának titeket.
HÁ: Nem gondolom a zenénket neosoulnak, szerintem ehhez alig van közünk. Inkább csak a magyar szemmel neosoulnak tekintett valamihez.
TD: Hungarosoul! (nevet) Multidimensional brainpop / Többdimenziós agypop, most ezt a meghatározást találtuk ki, szerintem ez jól lefedi azt, amit csinálunk.
Ha többdimenziós pop, akkor annak azért behatárolható a közönsége itthon.
TD: Ezzel számoltunk. Közben meg mégis van sok pozitívum: Debrecenbe már többször visszahívtak minket, ezen kívül 2-3 nagyobb egyetemváros mellett Budapesten építhetünk reálisan közönséget.
Utána pedig külföldi nyitás?
TD: Mindenképpen ez a terv. Nem annyira nyitottak még erre a típusú zenére itthon, amivel nincs gond, de így mi sem akarunk mindenáron megfelelni hozzánk nem passzoló elvárásoknak.
