Egy szék sem maradt üresen az első nyári estén az Akvárium Klubban: június 1-jén Bródy Jánossal folytatódott Azok a régi csibészek című beszélgetés-sorozatunk. Aki velünk tartott, az este végére biztos lehetett abban, hogy Tini bácsi „Filléres emlékei” aranyat érnek.
Egy szék sem maradt üresen az első nyári estén az Akvárium Klubban: június 1-jén Bródy Jánossal folytatódott Azok a régi csibészek című beszélgetés-sorozatunk. Aki velünk tartott, az este végére biztos lehetett abban, hogy Tini bácsi „Filléres emlékei” aranyat érnek.
A harmadik poptörténeti talk show-n a szép számú közönség soraiban visszatérő arcok is fel-felbukkantak – épp úgy, ahogy Bródy János anekdotáiból köszöntek vissza a jól ismert nevek (Szörényi Levente, Koncz Zsuzsa, Koltay Gábor), és mint gyöngyszemek, az eddig sosem hallott történetek is.
Az est házigazdái ezúttal is dr. Csatári Bence történész és Poós Zoltán író voltak, a beszélgetés az Illés-együttessel kezdődött. Sok mai zenekar számára követendő lehet az Illés sikerhez vezető útja, mely Bródy szerint a saját szerzemények előadásának, a beat magyar nyelvű művelésének és a zene hitelességének volt köszönhető. Bár az adott politikai éra a rockzenét nem tekintette „társadalmilag értékes művészeti tevékenységnek”, és a „kultúrpolitikailag érzékeny hallószervek” miatt Illés Lajos olykor veszélyesnek gondolta saját számokkal fellépni, a népszerűségen túl mindannyian tágabb perspektívát láttak a zene hordozta szellemiségben. „A 60-as évek zenéje mozgalom volt, nem szórakoztatóipar” – mondta Bródy az évtized zenei és nemzedéki változásai kapcsán. A korszak ma is aktuális tanulsága, hogy generációja nem akarta fenntartani felmenőinek a hidegháborús viszonyok szülte, megkövesedett politikai szembenállását, kereste a közeledés lehetőségeit – s így fedezte fel, hogy a zenével üzenni lehet egymásnak.
A korántsem feszültségmentes idők a zenekarokon belül is ellentéteket generáltak. Ahogy a Lennon–-McCartney szerzőpáros, úgy az Illés tagjai között is eltérő nézőpontok álltak egymással szemben az aktuálpolitika „megzenésíthetőségét” illetően. Bródy János röviden szólt az együttes politikai konfliktusairól (például arról, hogyan szorultak háttérbe itthon a ’69–-70-es angliai turnén a BBC-nek adott interjú miatt), illetve az 1973-as popfesztiválról és saját „kilépéséről” a zenekarból. „Lezajlott ez a kis lakhelyelhagyási tilalom…” – fogalmazott Tini bácsi.
„Első magyar steelgitárosunk” a Fonográf-évekről is beszámolt: „Élvezettel írtam látszólag kevésbé szókimondó szövegeket – hiszen aki értett, az így is értett belőlük.” Kevesen gondoltuk volna, hogy a Fonográf dániai turnéja kapcsán Bródy azt állapítja meg, hogy „a zene kísérőjelenség a párválasztáshoz.” Mindenesetre, hogy érdemes-e eltanulni a dán zenerajongóktól azt, hogy „ha vannak a teremben fiúk is és lányok is, ezzel a különbséggel lehet valamit kezdeni” – legalábbis megfontolandó. Hamlet hazája azonban kiábrándulást is hozott a Fonográfnak: hiába volt óriási sikere a country and east-nek, ráébredtek, hogy már nem azt jelentik a kultúrában, amit jelenthetnének, így új utak felé indultak.
Bródy János egyéni előadóművészi pályájáról is szólt (a francia sanzonokra írt magyar szövegekről, a Szörényivel tervezett, végül Erdős Péter által külön kiadott és oly sok feszültséget okozó ikerlemezekről). Szerényen megjegyezte, hogy „szerzői-alkotói képességeimet hozzá kellett igazítanom az előadói képességeimhez” – holott az igazság az, hogy aki valóban rózsa, az nemcsak egyszer nyílik. A Ha én rózsa volnék a közönség számára gyakorlatilag a szabadság himnusza lett, és Bródy alkotói hazaérkezése: modern városi népdal. (Mikor a mű miatt visszavont Koncz Zsuzsa-lemez szóba került, Bródy csibészes-büszke mosollyal helyesbített: „bezúzták.”) Poós és Csatári természetesen az István, a királyról is kérdezték Bródyt, aki leszögezte, hogy nem kellett kompromisszumokat kötnie, hiszen „senki sem gondolta, hogy jelentős mű születik.” Felidézte, hogy jutottak el a kezdeti tervektől az Illés (illetve ekkor a KITT Eegylet) újraegyesüléséig, majd Boldizsár Miklós drámájától Koltay Gábor filmjéig.
A rockopera, melyet Bródy János vázolt fel egy kockás füzetlapon Szörényi Leventével, végül összekötő kapocs lett két generáció, négy zenei irányzat (népzene, egyházi zene, pop és rock) és nemzedékek tagjai között, múlt és jelen között: s ma is éppen úgy világít rá dolgokra, ahogy Tini bácsi maga nyitott ablakot ezen az estén a régi időkre, hogy tisztábban lássuk megőrizendő kincseinket.
