• Indulók
• 2020.06.04.

Jelenleg leginkább a hazai művészet-, és zeneoktatás fejlesztése érdekli, de közben nagyban dolgozik az egyik idei induló előadó, Saya Noé menedzsment feladatain is – a mentorokkal készülő interjúsorozatunkban ezúttal Süli András beszél többek között arról, hogy miben javult főként a mostani fiatal zenekarok felkészültsége az elmúlt évtizedben.

Új, mentorainkat bemutató sorozatunk első alanya Süli András. András 2015 óta a Campus Fesztivál programigazgatója, valamint a Nagyerdei Víztorony klubprogramjainak szervezője. A Sofar Sounds Debrecen sorozat, valamint a PusztaHang platform alapítója, a Debrecen 2023 EKF pályázat egyik alkotója. A Hangfoglaló Programban szakértőként, mentorként, zsűritagként dolgozik.

A kulturális szférában dolgozóknak van általában egy első nagy élménye, ami után miatt tudat alatt kicsit el is dől, hogy valaki marad a kreatív, kulturális világ közelében. Neked volt ilyen első nagy találkozásod, élményed, ami aztán erre a pályára terelt?
Első hallásra talán furcsa lesz, de nem zenei esemény volt az első ilyen élmény. Tizenöt évesen egy osztálytársammal kitaláltuk, hogy meghívjuk a Holló Színházat a Kossuth Gyakorló Gimnáziumba, ahová jártunk. Az ötlet az egykori debreceni Kölcsey Művelődési Központban megrendezett Holló Fesztiválon született meg. Sose felejtem el, vezetékes telefonon kellett felhívnunk Galla Miklóst megbeszélni a részleteket - nekünk nem volt még, úgyhogy az osztálytársam szobájában kucorodtunk össze izgatottan és készültünk a hívásra. Végül minden jegyet eladtunk a tornaterembe és a rendezvény hétezer forint pluszt hozott, ami az osztálypénzt gazdagította. Nem állítom, hogy innen egyenes volt az út (például jogot és szociológiát végeztem az egyetemen), de sok mindent meghatározott. A gimnáziumi évek alatt koncerteket csináltunk a saját zenekarunknak, „összművészeti” klubot szerveztünk az alagsorba és az ilyen típusú aktivitások utána is végigkísérték az éveket, azokat is, amikor hivatásszerűen még nem ebben a szférában dolgoztam.

Mikor érezted úgy a pályád során először, hogy otthonra leltél, és végre azt csinálhatod, ami igazán motivál?
Nem tudok kiemelni egy ilyen pillanatot igazán. Meghatározó fordulópont talán az volt 2007-ben, amikor először éreztem azt, hogy már meg tudok állni a lábamon úgy, hogy csak kulturális és zenei projektekkel foglalkozom. De a mai napig több lábon állok és fontos is, hogy többféle dolgot csináljak, újat tanuljak többé-kevésbé folyamatosan. Az új kihívások mindig jobban motiválnak, mint a rutinszerű ügyek, egyszerűen ilyen típus vagyok.

A mostani időszak az önreflexióra is alkalmas volt, ezért kérdem, hogy szerinted te miben változtál a legtöbbet a zeneipar közegében?  
Határozottabb és öntudatosabb lettem az elmúlt években, valamivel könnyebben hozok döntéseket. Igyekszem mindig minden szereplő fejével gondolkodni és empátiával közelíteni, a konstruktív, közös problémamegoldásban hiszek. Ehhez kapcsolódóan megéreztem annak a fontosságát, hogy mennyire jó hálózatban gondolkodni, fenntartani a tudás- és tapasztalatcserét, tudni a dolgokról és rálátni azokra. Ez egyfajta holisztikus szemléletmódot is magával hoz, érdemes felismernünk, hogy a zenei szakmában is minden mindennel összefügg, és rengeteg réteg épül egymásra. Ezért is érdekel egyre jobban az oktatás, a szemléletformálás, a zenei és popkulturális edukáció és közönségfejlesztés. 

Több éve dolgozol a szakmában, több projektbe is beleláthattál, szerinted mi az, ami a magyar zenei közegben láthatóan megváltozott az elmúlt 5-10-éves időszakban?
A legfontosabb változás szerintem a szervezettség látványos javulása. Sok olyan vélemény van, hogy az iparágat még mindig a széthúzás jellemzi – nyilván bőven látni erre utaló jeleket. Eközben azonban több platformon is erős közösségek alakulnak ki, sokkal többen ismerik egymást és vannak akár napi, heti kapcsolatban egymással. Nekem csak homályos képem van a korábbi időkről, mert bár lehetnék akár 20-25 éve is a zeneiparban koromnál fogva, ennek az időszaknak az első felében maximum a partvonalon sétálgattam. Mindenesetre én nagyon pozitívan élem meg a networking lehetőségek és platformok bővülését. Ilyen szempontból egyébként a Hangfoglaló Program maga is nagyon erős katalizátor. Szerintem az összekovácsolódás egyik mérföldköve volt, amikor 2016-ban a Program támogatásával, Jeges Zsolt szervezésében egy busznyi magyar kolléga kiutazhatott a Eurosonic Fesztiválra.

Sok külföldi eseményen jársz, mi lenne az a megoldás / ötlet, amit (ha lenne rá büdzsé és kapacitás) azonnal itthonra csempésznél?
Ez az élmény, illetve meglátás nem is feltétlenül a külföldi eseményekhez kötődik, de mindenképpen a skandináv országok zeneoktatási modelljéből csempésznék haza egy csomó mindent. Sőt, nem csak zeneoktatásból, hanem úgy általában a művészetoktatásból. Gyakorlatorientált, bevonásra és átélt élményekre építő modellekre gondolok, amelyek sajnos csak nyomokban fedezhetőek fel a hazai közoktatásban, emiatt a zenei és művészeti szocializáció terén évtizedes lemaradásunk van. De a helyzet nem reménytelen, sok elhivatott, lelkes és profi szakember van, egyszerűen csak jobban be kellene építeni a tudásukat a rendszerbe és forrásokat mozgósítani, hogy mindennek az infrastrukturális háttere is meglegyen. Az észak-európai országokban mindennapos látvány az iskolákban a felszerelt, berendezett próbaterem.

Mentorként és zsűritagként több évad induló zenekarait is láthattad, mi a benyomásod, tudatosabban készülnek a zenekarok egy-egy meghallgatásra? Hogyan változott a mezőny az elmúlt években?
A mezőny színvonala nem lineárisan változott, inkább hullámzónak mondanám, voltak egészen kiemelkedő évek (ilyen volt például 2019) és valamivel kevésbé erős évek egyaránt. Összességében viszont szerintem egy nagyon komoly fejlődési szakasz első fejezetét írjuk: a tudatosság, a felkészültség már most egészen más szinten van az új, feltörekvő zenekaroknál, mint mondjuk egy évtizeddel ezelőtt akár. Természetesen itt nem a hangszeres tudásra gondolok elsősorban, hanem a zenei kontextus frissességére és a produkciók globális értékére: a kialakított arculatra, a szakmai- és menedzsment-háttérre, az összképet befolyásoló külső tényezőkre és a kommunikációra, amelyek legalább olyan fontosak a sikeres zenei pályához.

Mentorként milyen területen segítesz elsősorban a zenekaroknak? Mi volt az eddigi közös munkák során a legnagyobb élmény?
Annak idején úgy fogalmaztam meg, hogy a mentor egyfajta vezető kéz az alagútban, aki ötletekkel, javaslatokkal, iránymutatással próbál ott lenni a produkció mellett – attól függően attól, hogy az egyébként hol tart. Az egész számomra is egy tanulási folyamat és különböző szinten megélt élményeket hozott. A gyulai Synema az első csapat volt, akikkel dolgoztam és nagyon sok mindent együtt tanultunk meg. A következő évben I am Soyuz jött, aki már egy egészen más egyéniség, másfajta segítségre volt szüksége – sok más mellett arra, hogy egészen különleges helyszínen rendezzünk neki EP-bemutató koncertet. A debreceni Árnyéknyúllal olyan szoros lett a kapcsolatunk, hogy végül pár hangot még a lemezükön is játszom és a Budapest Parkban is együtt léptünk fel. Saya Noéra pedig már az előválogatás során felfigyeltem és benne olyan – akár nemzetközi – potenciál van, hogy muszáj volt még jobban beleállni a dolgaiba. Így most az ő bookingját és menedzseri feladatait is intézem, amennyire a kapacitásaim engedik.

Nagyon sokat dolgozol Debrecen kulturális életéért, mi az, ami a legnagyobb kihívást jelenti a vidéki események szervezésénél? (Ha most egy pillanatra elfelejtjük, hogy a vírus miatt sok a kérdőjel a zeneiparban.)
A legnagyobb kihívás az, hogy a kisebb városok nagyon nehezen tudják megtartani a kreatív embereket. Minél izgalmasabb, határfeszegetőbb személyiség valaki, annál inkább szűknek fogja érezni egy vidéki város kulturális kereteit, miliőjét. Ez pedig így egy ördögi kör, hiszen pont az érdekesebb, progresszívebb kezdeményezésekbe bevonható emberek kerülnek távol tőlünk, sem aktív résztvevőként, sem befogadó közönségként nem számíthatunk rájuk. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne utánpótlás – a feladat az lenne, hogy ott lehessen tartani ezeket a fiatalokat hosszabb távon. Ehhez egy olyan nyitott, támogató kulturális ökoszisztéma kellene, amelynek kialakítása több évtizedes munka. A legtöbb európai kis- és közepes város küzd ezzel a jelenséggel, legfeljebb máshol járnak a megoldásban.

Mire számítasz, milyen hatással lesz a járvány a szakmára, a zenei közegre?
Egyelőre fogalmunk sincs, hogy mi lehet ennek a helyzetnek a vége. Ha elhúzódó korlátozások lesznek, akár komoly strukturális válságba is kerülhet a közeg. Közhelyesen hangzik, de a legfontosabb most, hogy a szakma képviselői figyeljenek oda egymásra és próbáljanak meg olyan közös érdekképviseleti csatornát kialakítani, amely legalább fel tudja hívni a figyelmet az egyébként is elég ingatag szektor gondjaira. Az, hogy a lehető legtöbbeknek megmaradjon a talpraállás esélye, elemi érdeke az egész színtérnek, de minél tovább kell együtt élnünk a távolságtartással és a redukált közösségi aktivitásokkal, annál nehezebb lesz.

Számtalan zeneipari kezdeményezés, aktivitás volt az elmúlt hetekben, neked személyesen melyik tetszett a legjobban?
Szerintem mind a megfogalmazott üzenetek, mind a melléjük rakott tartalmak nagyon sok ember számára jelentettek kapaszkodót, lelki támaszt a karantén idején, szóval óriási szükség volt rájuk. De lelke mélyén valószínűleg mindenki azt szeretné, ha a zenélés és az ahhoz kapcsolódó más közösségi tevékenységek újra visszakerülnének a valós terekbe, újra találkozhatnának a kollégák, a zenészek, a közönség. Éppen ezért nem lett nekem sem igazi kedvencem, bár tény, hogy ha az ember ideje engedte (volna), tényleg sok értékes, eddig nem látott tartalomhoz hozzá lehetett (volna) férni. Most azonban sokkal jobban foglalkoztat, hogy vajon mi lesz az a bizonyos new normal, mit tanultunk és melyik sávba térünk vissza, ha ezt egyáltalán végre megtehetjük.